A szamárkút legendája
Aki manapság Erzsébet-telepről Pécsbányára tart, az az úttól jobbra egy kutat talál a lejtőn. Ezt mondja mindenki Szamárkútnak.
Ha a kíváncsi gyerek megkérdezi, hogy hol itt a szamár, annak tréfálkozva tükröt tartanak az orra elé. Pedig nem lehet csak tréfával
elütni a Szamárkút nevet, mert bizony története van annak! A mai Szamárkútnál nincs semmi, amiből a kút nevére következtethetne az ember.
Fején találta a szöget, aki úgy vélte, hogy erre a kútra csak olyan formán maradt rá a neve, mint szamárra a fül.
Hanem másképp volt ez régen! A kútnak vasból készült kifolyója szakasztott mása volt egy ásító szamárfejnek, amelynek szájából üdítő forrásvíz csordogált. Csakhogy még ez sem volt az igazi, a legrégebbi Szamárkút, mert az nem a mai kút helyén állott, hanem ezzel szemben, valamivel följebb a város felé eső oldalon. Erről az igazi Szamárkútról sok érdekes történet forog a nép száján, amikből a való igazságot ki-ki maga is kihámozhatja.
Amikor a török sanyargatta még hazánkat és ezt a kies Baranyát, ennek a környéknek Ali basa volt a mindenható ura. Ott terpeszkedett naphosszat gyönyörű palotájának selyemvánkosain, és osztogatta kegyetlen parancsait. Minden alattvalója leste, várta a nagy úr szemrebbenését, ha pedig azt látták, hogy belemelegedett a parancsolásba, pávatollal legyezték, jeges itallal kínálták. Hogy sokat legyezték és itatták, az bizonyos, mert parancsot bőven osztogatott: mérhetetlen kapzsiságában egyre több aranyat préselt ki a szegény magyarokból. Fennszóval hirdette, hogy a magyaroknak még a bőrük alatt is pénz van, sorra meg kell hát nyúzni őket. Úgy meghízott már az ártatlanok vérén, hogy az ajtókat is szélesebbre vágatták a kastélyában, nehogy egyszer az ajtószárfák közé szoruljon. Lett is volna az udvarmesternek nemulass!
Csakhogy óvatos ember volt ez az udvarmester. Még a basa selyemmel bevont dívány-heverőjét is három méter szélesre csináltatta, hogy gazdája baj nélkül megfordulhasson álmában. A nyári rekkenő forróságban egy szolga egy erős szamárral egyedül a kegyelmes basa számára hordta a közeli forrásból a kristálytiszta és jéghideg vizet. Itta is őkegyelmessége korsószám, a szolgák pedig új meg új selymeket mártogattak a vízbe és rózsaolajba, úgy törölgették az izzadó basa kezét, lábát és bölcs homlokát.
Hanem a jómódnak és a basáskodásnak egyszer csak vége szakadt! A nagyhasú Ali harácsolásainak és kegyetlenségeinek híre eljutott a főbasához is, aki hazarendelte őt Törökországba. Ám, Ali nem azért volt basa, hogy ne ismerje a főbasa ízlését: tudta róla, hogy nagyon szereti az aranypénzt, és valahogy ezzel függhet össze az ő hazarendelése is. Amikor mindezt végiggondolta, elhatározta, hogy aranyait nem viszi haza, hanem valahol elrejti őket itt a környéken, hátha még visszajöhet értük valaha. Úgy is tett. Kieszelte, hogy az a hely lesz a legkevésbé gyanús, ahol a legtöbben járnak. Másnap már tudta a kastély egész népe, hogy Ali indul haza Törökországba, és hogy nagy szomorúságában úgy találta fejbeütni kedves vízhordó szamarát, hogy az menten megdöglött. Volt nagy ijedelem a házban a basa haragja miatt. Siettek teljesíteni utolsó sürgős parancsait, ezek között azt is, hogy hamar készítsék ki a szamár bőrét, mert ő ezt ki akarja tömetni, s addig el sem indul a főbasa kegyes színe elé, amíg a kitömött szamár ott nem áll az üdítő vizű forrásnál.
Teljesült a kívánság, kitömték a szamarat. Bevitték a basához. Könnyezve borult rá, és kiküldött mindenkit a szobából. Amikor aztán eltisztultak a szolgák, bevitte a szamarat a legbelső szobájába, fölvágta annak a hasát és gyorsan, ügyesen belevarrta oda egész garmada aranykincsét. A basa siránkozása közben vitték ki aztán a szamarat, és odaállították a forrás fölé egy széles kőtalpazatra.
Másnap elindult a basa Törökországba. Valahol messze az erdők mélyén járt, amikor megtámadta egy rabló. A hájas basa úgy elfogyott, legyengült az utazásban, hogy a rabló egyhamar elbánt vele. Kifosztotta, és elszedte írásait is. Ezek között volt egy, amelyik a kitömött szamár hasában levő pénzről meg a forrásról szólt.
Hosszú évek múlva járt itt Pécsbányán egy török, aki valahogy nehezen mégis meg tudta értetni magát, mert valamit magyarul is tudott. Egy kitömött szamarat keresett egy forrásnál, megmutatták neki a helyet. Sírva kérte a bírót, adná el neki a szamarat, mert az szerencsétlenül járt nagybátyjáról az utolsó emlék, itt a forrásnál meg úgyis csak haszontalan holmi.
Senki nem szerette itt a basát, a szamara miatt is elég csúfságot kellett már hallaniok, azt se akarták, hogy az unokaöccse sokat könyörögjön, - így hát egy kikészített szamárbőr áráért odaadták neki a kitömött szamarat. A török boldogan rakta föl a kocsijára és elment. Másnap valahol az erdőszélben a szőlőmunkások megtalálták a szamár bőrét. Senki sem értette a dolgot. Hanem hamarosan tisztán állt elottük minden, mikor egy írásos üzenet jött, és ez állt benne:
– Ti magyarok, nagyobb szamarak vagytok, mint a kitömött szamár volt, mert annak a hasa tele volt színarannyal!
Az itteniek semmi mást nem csinálhattak mérgükben, mint hogy ledöntötték a kőtalpazatot, és az út másik oldalára vezették át a forrást. A kovács, aki a legjobban ellenezte, hogy eladják a kitömött szamarat a töröknek, a bíró bosszantására szamárfej formára csinálta az új forráshoz a kifolyót. Hanem máig régen feledésbe merült volna mindez, ha a Szamárkút neve nem maradt volna meg hírmondónak.
(Baranyai népmonda. Megjelent a "Rejtett kincsek nyomában" c. könyvben. Kiadta a B.M. Tanács Műv. Osztálya 1971-ben)